Pelle János: A kaviár baloldal

A hatvanas években, még gyerekként, a magyar televízióban láttam egy, a Német Demokratikus Köztársaságban készült, folytatásos filmet, mely mély nyomot hagyott bennem. Az volt a címe, hogy „A zöld szörnyeteg”, és egy több országban működő, kizsákmányoló, profitra éhes tőkés nagyvállalatról, a Közép- és Dél-Amerikában banánültetményeket fenntartó United Fruit Company nevű multiról szólt. Cselekménye Guatemalában játszódott, ahol 1954-ben a bátor és tisztességes, demokratikusan megválasztott és a szocializmus eszméje iránt vonzódó Arbenz elnök felvette a harcot a „zöld szörnyeteggel”, de a CIA ügynökei megbuktatták őt.  A hatvanas, de még a hetvenes években is, amikor Chilében Allende elnök államosította az Anaconda Copper Company és Kennecott Copper Corporation rézbányáit, a baloldal gyűlölte, az imperializmus kútfejének tartotta a multinacionális nagyvállalatokat.  Ekkor még világos volt a második világháború után kialakult, állandóan sulykolt ideológiai képlet: a Szovjetunió által megtestesített „proletár nemzetköziséggel” élesen szemben áll a „tőke internacionáléja”, a multik világa, a már akkor is teljes gőzzel folyó globalizáció.

A Szovjetunió összeomlásával, amikor Fukuyama szerint bekövetkezett „a történelem vége”, a baloldal világszerte, szinte egyik percről a másikra zavarba került. Valójában már ezt megelőzően, a nyolcvanas években mutatkoztak jelei, hogy a nyugat-európai szocialista pártok, például a francia immár nem harcol, hanem harmonikus együttműködésre törekszik a multinacionális nagyvállalatokkal, különösen a globális befolyást szerző bankokkal és pénzintézetekkel, sőt, a spekulatív tőkeközpontokkal is. A „kaviár baloldal” és a „kaszinókapitalizmus” összefonódása már 1989-90 előtt, Mitterrand elnöksége alatt ismert volt, bár nálunk ekkor még nem figyeltek fel a jelenségre. Ezért nem érdektelen idézni, mint ír a legújabb Larousse a „kaviár baloldal” fogalmáról: „becsmérlő kifejezés azon szocialista politikusokra, akik a ’haladás’ hivei, de meggyőződésüket összeegyeztetik a nagyvilági élethez és elnyert gazdasági poziciójukhoz való ragaszkodással”.  A „kaviár baloldal” személyiségei közé sorolják Franciaországban Dominique Strauss-Kahn-t, Bernard Kouchnert, Laurent Fabiust, Jack Langot és másokat.

Magyarországon a baloldal valamivel később dobta sutba a „proletár nemzetköziséget”, mint Franciaországban. De nálunk is felfedezték, hogy agazdasági és társadalmi fejlődés kulcsa az államszocializmus teljes felszámolása, eszköze pedig a „liberalizáció, privatizáció és dereguláció”, amit 1994 és 1998 között, Horn Gyula miniszterelnöksége, és az MSZP kormányzásaalatt „járattak csúcsra”. Ezek révén a multinacionális vállalatok a hazai gazdaságban olyan pozíciókat építettek ki, még az Európai Unióba való belépésünk előtt, mely számukra a legelőnyösebb volt. Ebben lelkesen működtek közre a hazai „kaviár baloldal” képviselői, mindenekelőtt Bokros Lajos, Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon, Kóka János és még jó egynéhányan. A „multik pártján” álló baloldallal szemben, ahogy Nyugat-Európában is, nálunk is kialakult a radikális ellenzék. Mindenekelőtt a Jobbik, mely a globalizáció radikális bírálatát nacionalizmussal, cigányellenességgel és „soft” antiszemitizmussal párosította, és már a legerősebb magyar ellenzéki pártnak tekinthető. (A multiknak voltak baloldali ellenzői is, de nekik esélyük sem volt rá, hogy belekerüljenek a parlamentbe).

Az egyetlen politikai párt, mely viszonylag kiegyensúlyozott, fenntartásokkal támogató álláspontot képviselt a magyar gazdaságban kulcsszerepet játszó multinacionális nagyvállalatokkal szemben, az a kormányzó Fidesz volt. Kétszer is megszerzett kétharmados többségét nem kis mértékben annak köszönhette, hogy a gazdasági téren reálisabban gondolkodott politikai ellenfeleinél, amit azóta a statisztikai adatok, a GDP növekedése, az infláció szinten tartása, az adósság törlesztése, stb. is igazoltak.  Igaz, a kormánypárt 2014-es győzelméhez hozzájárult az is, hogy az előzőleg gátlástalanul privatizált hazai energiaszektor „visszaállamosításával” rezsicsökkentést hajtott végre, ami Orbán Viktor részéről taktikus húzás volt a választók megnyerésére. De nekem elsősorban az számított, hogy a Fidesz bővítette Magyarország mozgásterét az Európai Unión belül, erősítette a hazai gazdaság pozícióit a multikkal szemben, anélkül, hogy elriasztotta volna a nyugati befektetőket, akik nélkülözhetetlenek számunkra.

2004-ben, amikor még úgy tünt, hogy Nagy-Britanniában Tony Blair, és magyar klónja, Gyurcsány Ferenc tartósan hatalmon maradnak, egy nemzetközi politológus konferencián a következőképpen méltatták az „új baloldal” érdemeit: „képviseli az eredeti szocialista értékeket – szabadság, egyenlőség, szolidaritás és igazságosság, esetleg még közösségiség -, de azzal amegszorítással, hogy ezeket már nem lehet a régi szocdem politikávalérvényesíteni. A társadalom túlságosan heterogén, tagjai túlságosan individualisták, és a változások dinamikáját felgyorsította a globalizáció, amely egy tudástársadalom felé hajt.” Tony Blair 2007-ben lemondott, Gyurcsány 2009-ben, pártja pedig egy évvel később megbukott.  Sajnálatos, hogy a baloldal azóta is – ahogy az ötvenes években írták -, „a nemzetközi nagytőke szekértolója”, és azóta sem talált ki jobbat, mint a „neoliberális revizionizmust”. Amit az egyszerű átlagpolgár úgyfordít le magának: „ezek a kaviárfalók megint készek rá, hogy lefeküdjenek a multiknak, és ugyanolyan gazdasági válságba sodornák az országot, mint 2008-ban”. A baloldali, vagy magukat annak nevező pártok továbbra is a globalizáció fenntartás nélküli hívei, támogatják, hogy a tőke – Marxot idézve – már ne csak végigszáguldjon a földgolyón, hanem külső fékező erők és KRESZ-szabályok nélkül folyamatosan cirkuláljon rajta. Attól tartok, hogy ha ennyi marad a Demokratikus Koalíció, az Együtt és a többi baloldali párt gazdasági programja, akkor hiába aratnak részsikereket az időközi választásokon, végső soron 2018-ban sem lesznek vonzóbbak a hazai szavazóknak, mint 2014-ben.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.