Pelle János: Az újjáéledt finn-magyar párhuzam

Magyarország és Finnország huszadik századi történelme számos ponton mutat  hasonlóságot, annak ellenére, hogy alapvetően különbözik egymástól. Északi
nyelvrokonaink a nagy, időnként agresszív Oroszország, majd a Szovjetunió szomszédságában működő demokráciát és jóléti társadalmat építettek ki, a hitleri
Németország szövetségeséből és a világháború veszteséből nagy nemzetközi  tekintélyt élvező, semleges országgá váltak.

Magyarország, miközben értelmisége hosszabb ideig „mintának” tekintette Finnországot, a „rossz oldalra”
került, és ott is maradt. Óriási áldozatokkal épített gazdasági, társadalmi rendszere, a szocializmus zsákutcának bizonyult, melyből az első kitörési
lehetőséget az 1989-90-es, világpolitikai hátterű rendszerváltás nyújtotta, mely lehetővé tette, hogy a  NATO-hoz és az Európai Unióhoz csatlakozzunk.

Azóta viszont, a megváltozott nemzetközi viszonyok, mindenekelőtt az ukrajnai polgárháború, és Oroszország terjeszkedési politikájának ujjáéledése  hatására, legalább két ponton merült fel újra Finnország és Magyarország sorsközösségének gondolata. Az első, figyelemreméltó lehetőség, hogy a két ország újra azonos katonai szövetség tagja lehet. 2014 júniusában, nem sokkal azelőtt, hogy az ukrajnai szakadárok lelőtték a maláj légitársaság utasszállító repülőgépét, a finn védelmi miniszter, Carl Haglung kijelentette: az ukrajnai
orosz beavatkozást látva országának komolyan meg kell fontolnia a NATO- csatlakozást. Bár a közvélemény-kutatási adatok azt mutatják, hogy jelenleg csak minden ötödik finn állampolgár támogatja az észak-atlanti szövetséghez való csatlakozást, finn politikusok szerint  ez megváltozhat akkor, ha őszinte és nyílt társadalmi vitát folytatnak a lehetséges tagságról. Tavaly az is felmerült, hogy a 2015-ös választások után népszavazást írnak ki a csatlakozás kérdéséről.
A másik, szintén figyelemreméltó „párhuzamos történet” az orosz technológiával, hosszú távú orosz kölcsönök igénybevételével épülő atomerőművek felépítésére kötött szerződések ügye.
A finn parlament 2014 decemberében 115 igen és 74 nem szavazattal jóváhagyta, hogy a Fennovoima Oy társaság új atomerőművet építsen  Pyhäjokiban. A létesítmény tíz év múlva adhat áramot a finn iparvállalatoknak, intézményeknek és önkormányzatoknak. A társaságban kisebbségi tulajdonrészt szerzett a majdani kivitelező, az orosz Roszatom is. Világos, hogy Finnország, a meglévő paksi atomerőművet bővítő Magyarországhoz hasonlóan tisztában van azzal, hogy földrajzi adottságai miatt nem szabadulhat meg teljesen az orosz energiafüggőségtől, de annak kevésbé direkt formáját, a kisebb kiszolgáltatottságot választotta. A bármikor elzárható orosz földgáz helyett alternatívaként az orosz segítséggel épülő atomerőmű mellett döntött, melynek révén az energia forrását legalább a saját területére helyezheti át.
Elgondolkodtató, hogy a finn parlamentben úgy szerzett meggyőző többséget az atomerőmű építéséről szóló döntés, hogy a parlamenti vitában nem hangzottak
el a kormányzat, illetve Alexander Stubb miniszterelnök tisztességét megkérdőjelező felszólalások. Helsinkiben fel sem merült, hogy az építkezés hátterében intézményesített korrupció, illetve a hazaárulás állhat. Sajnos, Paks II. ügyében a magyar reakciók egészen mások voltak, tükrözték a két ország politikai hagyománya közötti különbségeket. A finnek ugyanis tradicionálisan konszenzusra törekszenek, a nemzeti érdek felismerése és érvényesítése még a negyvenes évek első felében is meghatározó volt. Ami nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy  Finnországnak a világháború veszteseként sikerült távol tartani területétől a Vörös Hadsereget, megóvnia  társadalmi rendszerét a „szovjetizálásától”.
Elég, ha itt csak néhány lényeges epizódot idézünk fel az 1944-es év párhuzamos históriájából. Ismeretes, hogy Magyarország és Finnország már előző évben, 1943-ban fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményezett a  szövetséges hatalmakkal. Igaz, a finnek egyesen a Szovjetunióhoz fordultak, Magyarország pedig brit és amerikai diplomatáknál tapogatózott. De ennél
lényegesebb az, hogy 1944 április 12-én, nem kis mértékben Magyarország német megszállásának hatása alatt, a kétszáz tagú finn parlament nyíltan
megtárgyalta Sztálin fegyverszüneti feltételeit. Igaz, a képviselők akkor elvetették a Szovjetunió követelését, hogy szereljék le a finn hadsereget, de a nyilvános vita egyértelművé tette, hogy a katonaság a kormány mögött áll. Mannerheim marsallnak rendelkezésre állt a hatékony fegyveres erő a Lappföldön állomásozó 20. német „hegyi” hadsereg elleni fellépésre, mint ahogy arra is, hogy ellenálljon a Vörös Hadsereg előrenyomulásának. (1944 júliusában a finnek vissza is vertek egy komoly szovjet támadást, majd szeptemberben, a románok után (!) megkötött fegyverszüneti egyezményt teljesítve megtámadták és az 1945 tavaszáig elhúzódó háborúban lefegyverezték
az északon állomásozó Wermacht-csapatokat, ami 90 ezer finn katona életébe került.
Magyarországon az 1939 május végén megválasztott képviselőház, ahol csak lehetett, ott gátolta a Kállay-kormány törekvéseit a háborúból való „kiugrásra”,
majd támogatta a nácik által hatalomra segített „Quisling-kormányt”, Sztójay Döme kabinetjét. Ezután a képviselők többsége követte Szálasit Sopronba, majd
Németországba, vagyis a kritikus időszakban, 1944-ben hiányzott a legitim népképviselet, mely támaszul szolgálhatott volna az ország érdekeit felismerő erőknek.

Bízzunk benne, hogy a konszenzusteremtés finn hagyománya idővel nálunk is meghonosodik, s a két ország politikai rendszere, tekintettel a két ország bizonyos tekintetben hasonló földrajzi helyzetére, hasonlóan reagál majd a kihívásokra.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.