Pelle János: Számlák proletárjai

Az, hogy mikor jött létre a kapitalizmus, nem tudjuk pontosan, mert bizonyos vonatkozásban már az ókorban is jelen volt, és zárványokban túlélte a középkort is. Amióta pedig a világ viszonylag körülhatárolt, fejlett részén uralkodó renddé vált, majd rohamosan terjedni kezdett, a kapitalizmus folyamatosan átalakítja a társadalmakat. Rétegeket és osztályokat tesz tönkre, majd hoz létre újakat a régiek roncsaiból. Ez történt Nyugat-Európában, ahol a második világháború után a „jóléti kapitalizmus” először felszámolta a „klasszikus” munkásosztályt és megteremtette a kvalifikált munkásokból és az ipari termeléshez kötődő alkalmazottakból álló „alsó középosztályt”, majd a hetvenes, nyolcvanas évektől kezdve fokozatosan azt is “eltüntette”.

Többségét létbizonytalanságba taszította, így alakult ki a prekariátus osztálya, mely a munkanélküliek tömegei és a szakemberek, illetve a megmaradt, fogyatkozó számú szakmunkásréteg között helyezkedik el. Ezt állítja Guy Standing Prekariátus: az új, veszélyes osztály  (The Precariat: The New Dangerous Class) című könyvében, mely 2011-ben jelent meg. Standing, a londoni egyetem közgazdász professzora egyébként közel áll az angol Munkáspárthoz. Ő dolgozta ki azt a baloldali gondolkodók által nálunk is üdvözölt elméletet, mely szerint az államnak „feltétel nélküli alapjövedelmet” (unconditional basic income) kellene folyósítani a polgárai részére.

A prekaritátus (szó szerint a kétes, függő, bizonytalan helyzetben lévők nagy létszámú osztálya) Magyarországon is jól ismert. Különböző foglalkozású és korú munkavállalók sorolhatók ide, akik állandó küzdelmet folytatnak azért, hogy ne süllyedjenek le az  underclass-ba, a munkanélküliek, illetve a lumpenproletárok közé. Ugyanakkor ezeknek az időről-időre szerződéssel foglalkoztatott, hónapról-hónapra élő embereknek, akiket „számlaadó proletároknak” is nevezhetünk, esélyük sincs arra, hogy tartalékot halmozzanak fel, vagy felemelkedjenek a szakemberek vagy a magasabb szintű alkalmazottak közé. Az elit világa pedig elérhetetlen magasságban húzódik fölöttük.  Vagyis a társadalmi mobilitás, illetve az ezt megalapozó esélyegyenlőség, ami  a szociáldemokrácia társadalomképének központi gondolata volt, üresen kongó jelszóvá, reménytelen illúzióvá vált a számukra.

Magyarországon a prekariátus szinte előzmény nélkül, szinte meglepetésszerűen, 1989-90 után jelent meg, s szaporodott milliós nagyságúra. A „létező szocializmus” utolsó két évtizedében csak egy rendkívül szűk, értelmiségi csoport kényszerült rá, hogy „alkalmi munkából” éljen. Ha valaki erre adta a fejét (például azért, mert a munkahelyén politikai okokból felmondtak neki), egész jól járt. El volt látva munkával, ha szorgalmas volt, jobban keresett, mint a „fix fizetésesek”, ráadásul, legalábbis bizonyos körökben, a „politikai mártíromság” dicsfénye övezte.

Egészen más helyzettel találta szembe magát a rendszerváltást követő években utcára tett óriási tömeg, melynek értelemszerűen csak elenyésző része volt értelmiségi. Többsége szakmunkás volt, akit a privatizáció sorsára jutott egykori üzemük, legalábbis még egy ideig, szerződéssel „visszafoglalkoztatott”. Azután az időközben a munkapiacra kilépők közül is sokan erre a sorsra jutottak. Ma már a szakképzett, sőt a diplomás fiatalok többsége sem talál magának sehol olyan stabil, „járulékfizető” állást, mely a szülei számára természetes volt.

A preakariátus tömegessé válása alapvetően átalakította a magyar társadalmat. A „szerződéses proletariátusnak” – ugyanúgy, ahogy a 19. századi, klasszikus proletariátusnak Marx Kommunista kiáltványa szerint – kevés a veszítenivalója, ezért a tagjai minden tovább nélkül nekivágnak a nagyvilágnak, a fiatalabbak szerencsét próbálnak Nyugat-Európában, sőt Amerikában is. Tudják, hogy ha ügyesek, alkalmi megbízásokat kaphatnak ott is, ahol a munkájukért sokkal többet fizetnek. Külföldön aztán ugyanazt azt alacsonyrendű munkát végzik, feketén, vagy „számlásan”, azaz hasonló bizonytalan feltételekkel, mint otthon. Persze a globalizálódott létbizonytalanság nem kedvez sem a családalapításnak, sem a gyerekvállalásnak, ami Európa-szerte meglátszik a népesedési adatokon.

„Számlás proletárként” az a munkavállaló is megváltozik, aki nem megy el. Jó eséllyel átalakul a világnézete, a politikai felfogása. Azután, hogy a szakszervezetek jelentéktelenné zsugorodtak, a baloldal, nálunk ugyanúgy, mint Európa-szerte, nem tud mit kezdeni a prekariátussal. Az európai szocialista pártok bázisa hagyományosan a szervezett, a kultúra és az ideológiai irányzatok iránt érdeklődő munkásságból, illetve a fix fizetéses alkalmazottakból került ki. Azok, akik nálunk a kilencvenes években, de még a kétezres évek elején is a baloldalra szavaztak, még jórészt a biztos munkahelyet nyújtó Kádár-rendszer idősebb hívei voltak. Időközben azonban – legalábbis a politikailag aktívak között, mivel az underclass rendre távol marad a szavazóurnáktól – a választók között többségbe kerültek a „számlás proletárok”, akiknek már nem volt pozitív élményük az MSZP neoliberális kormányzásáról. Figyelemre méltó, hogy a közvélemény-kutatások szerint a baloldal a 2014-es választásokon már az idősebbek tömegeire sem számíthat. Az idősebbek többsége ugyanis már nem képes megélni a nyugdíjból, azaz ők is a bulvármédia bűvöletében élő, politikailag megosztott, és inkább jobboldali prekariátus sorait gyarapítják.

A végtelenségig kiszolgáltatott, ellenállásra képtelen, számlás proletariátus, a prekariátus napjaink Magyarországán nem tűnik „veszélyes”, a kapitalizmust megrendítő osztálynak. Egyelőre Nyugat-Európában sem az, bár Guy Standing, ahogy ezt könyve címében jelzi, annak tartja. Egyesülésének még a gondolata sem merült fel. De ki tudja, mit hoz a jövő?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.