Pelle János: Vissza a neoliberális utópiához?

Pelle-150x150Mesterházy Attila, az MSZP elnöke legutóbbi nyilatkozatában arról beszélt, hogy az október 23-i, rosszul sikerült közös ünnepség és a bajai videobotrány után a pártja „lefagyasztott állapotba került, ezért be kellene ülni egy időgépbe”, és visszatérni a 19-i kongresszust megelőző napokba, hogy a világos vízióval, programmal foglalkozzanak.

Szó ami szó, ennél reálisabb tervet várnék a fiatal szocialista politikustól: úgy látszik, a fantáziáját túlságosan is lekötik a futószalagon gyártott hollywoodi filmek, melyek H. G. Wells Az időgép című, a húszas években írt népszerű regényének ötletét dolgozzák fel fáradhatatlanul, újra meg újra, és tálalják fel a sci-fi-re éhes közönségnek.

Kérdés persze, hogy ha visszamegyünk két héttel, vagy akár tíz évvel az időben, megtaláljuk-e a múltban a magyar baloldalnak azt a „világos vízióját, programját”, mellyel most sem rendelkezik, pedig már kevesebb, mint fél év választ el bennünket a soron következő országgyűlési választásoktól. Konkrétan arról van szó, hogy milyen fejlődési irányt képzelnek el a baloldalon a magyar társadalom számára az Európai Unió keretein belül? Vannak-e perspektivikus ágazatok a hazai gazdaságban, és ha igen, az állam szerepet vállal-e ezeknek a fejlesztésében? Hogyan képzelik e baloldali pártok (az MSZP, az Együtt 2014-PM és a Demokratikus Koalíció) az állami tulajdon, a csoport (azaz az önkormányzati és a szövetkezeti) meg a magántulajdon szerepét és viszonyát az egyes szektorokban?

Minderről szinte semmit sem tudunk meg a baloldali programokból, melyeknek szerzői ízekre szedik a kétharmados többséggel kormányzó Fidesz-KDNP szerintük hosszú távon kártékony rezsicsökkentő politikáját, bírálják iparosító és „újraállamosító” törekvéseit. De senkinek sincs még gőze sem arról, mit tenne a baloldal a magyar gazdasággal, azon kívül, hogy folytatná, pontosabban újra kezdené a privatizációt és a deregulációt. Hiszen „az állam rossz tulajdonos”, ami ugyanolyan nyilvánvaló bölcsesség, mint Orwell Állatfarmjában a „két láb rossz, négy láb jó” jelszó. Kedvezményekkel kecsegtetné a gyors megtérülésre vágyó, de ugyanolyan gyorsan ki is vonuló külföldi tőkét, és újfent az értésünkre adná, hogy „nincs ingyen ebéd”? Vagyis a baloldal ott folytatná a gazdaságpolitikát, ahol 2010-ben abbahagyta, és amiről maga sem tudta, hova vezet? Hiszen erről csak annyi derült ki, hogy Magyarország felzárkózási esélyeit a minimumra csökkenti, és ez nem túl biztató.

De ne legyünk azért igazságtalanok a neoliberális elveken felnőtt baloldali közgazdász-politikusokkal szemben. Körvonalaztak ugyanis egy programot a rendszerváltás után, amit 2002 után is megpróbálták megvalósítani. Úgy képzelték, hogy Magyarország „a kontinens pénzügyi központjává, vagy szolgáltató központjává válhat”. Ugyanolyan, vagy hasonló, mint Szingapur. Miért is ne? Fordítsuk ki az 56-os, a lengyelekkel való szolidaritásra buzdító jelszót: „Maláj tigris utat mutat, kövessük a maláj utat!” Miért ne lehetnénk a „pénzügyi kapitalizmus” regionális gócpontja, legalábbis Közép-Európában? Hiszen Budapest, a Kárpát–medence közepén, centrális helyzete folytán ideális összekötő kapocs észak és dél, kelet és nyugat között. Rajtunk keresztül áramlik majd a tőke a minden irányban, virágzásnak indulnak a bankok, és a szolgáltató központok, sőt, a játékkaszinók is, százezer számra teremtenek majd új munkahelyeket. A pénzügyi szférában magasak a fizetések, és a kiáramló vásárlóerőtől felvirágzanak majd a boltok, dugig lesznek a vendéglők, a különböző szórakozóhelyek, amelyek vonzzák majd a turistákat a világ minden részéről… Ugye, lenyűgöző ..

Kár, hogy ebből a baloldali, neoliberális utópiából, melyet a mai napig melenget Bajnai Gordon, Gyurcsány Ferenc, és talán még Mesterházy Attila is, alig-alig valósult meg valami. Az utóbbi másfél évtizedben létrejött ugyan hetven-nyolcvan szolgáltató központ, főként Budapesten, melyek összesen vagy harminc-negyvenezer embert foglalkoztatnak,

túlnyomó többségben fiatal, nyelvismerettel rendelkező diplomásokat. Közülük jó néhánynak a szolgáltató központban végzett munka a nemzetközi karrier előszobája is lehet, főként azoknál a nagy multinacionális cégeknél, mely melyek Magyarországra helyezték ki bizonyos tevékenységeiket. De ennek a szektornak a „felívelése” a 2008-ban kitört gazdasági válság miatt érezhetően megtorpant nálunk, ma már inkább csak vegetál, mint prosperál.

A magyar munkavállalók túlnyomó többségének nem változott a sorsa attól, hogy egy szerencsés kisebbség lehetőséget kapott arra, hogy a pénzügyi szolgáltatások területén felvegye a versenyt a külföldiekkel. Honfitársaink többsége nem tudita követni a példájukat, mind a lehetősége, mind a képességei hiányoztak ahhoz, hogy a saját életét vállalkozásként fogja fel, minden alkalmazkodásra kész munkavállalóvá, stressz-tűrő „gyurmaemberré” váljon. Hába: nem vagyunk olyan előrelátóak, s nincs annyi fizetésünk sem, hogy tartalékot képezzünk, ha megbetegszünk, vagy megöregszünk, és kiesünk a multik öldöklő versenyből.

Márpedig az „új baloldal” világképnek mindmáig a jobboldalinak nevezhető neoliberalizmus az alapja – ez érezhető a mai baloldali pártokon is, elsősorban a DK és az Együtt 2014- PM, de az MSZP programján is. A baloldali pártok jobboldali programjával most szemben áll egy jobboldalinak minősített centrumpárt, a Fidesz-KDNP gazdaságpolitikai szempontból baloldalinak tekinthető programja, konkrét elemekkel. Vegyes gazdaság, az energiaszektor és a közműhálózatok államosítása, korlátozott állami intervenció, rezsicsökkentés, a termelő ágazatok támogatása, fellépés a pénzügyi spekulációkkal szemben. Érdekérvényesítés az Európai Unión belül, kísérletezés a gazdasággal. A sikerre persze nincs garancia, hiszen sok múlik a nemzetközi környezeten. De a közvélemény-kutatások jelenlegi állása szerint úgy tűnik, a magyar választóknak ez az „unortodox” gazdaságpolitika még mindig vonzóbb a már egyszer megtapasztalt újbaloldali-neoliberális utópiánál.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.