Kertai Pál: Az én szociáldemokráciám (Megjelent a Valóság c. folyóirat 2010. januári számában)

(Bevezető) Sohasem fogom elfelejteni 1945 kora márciusának azt a napját, amikor édesapámmal elmentünk a Körönd egyik üzlethelyiségébe, hogy felvételünket kérjük a Szociáldemokrata Pártba. Apámat hivatása csakhamar vidékre szólította, de én, mint fiatal egyetemista már buzgón látogattam mind az egyetemi, mind a kerületi rendezvényeket, és máig is hálás vagyok a sorsnak, hogy személyesen hallgathattam Kéthly Anna, Szélig Imre és Szeder Ferenc szemináriumi előadásait. A lelkesedés korszaka azonban csakhamar lejárt: előbb egyetemi barátaimat taszították ki a párt soraiból, majd az általam oly nagyra becsült vezetőket zárták ki, és 1948 júniusában, a fegyverek árnyékában bekövetkezett a kommunisták pártjával történő kényszeregységesítés. Sokan voltunk akkor, akik messze elkerülve az így egyesített pártot, az MDP-t, és annak utódpártját is, magunkra maradva ismerkedtünk az elárult és elárvult szociáldemokrácia értékeivel. Kezdetben még Karl Kautsky és Eduard Bernstein volt az iránytű, majd ismertté vált a Szocialista Internacionálé 1951-es frankfurti nyilatkozata, a Német Szociáldemokrata Párt 1959-ben elfogadott sorsfordító Bad Godesberg-i programja, és az újrafelfedezés erejével hatottak Tage Erlander, Olaf Palme, Willy Brandt, vagy Bruno Kreisky megnyilatkozásai és tevékenységük. Ezekkel vetettük össze a magyarországi szociáldemokrácia történetét, kísértük figyelemmel az emigrációban működő „Magyar Szociáldemokrata Párt” (az Egyesült Államokban) és a „Magyarországi Szociáldemokrata Párt Emigrációs Képviselete” (Európa országaiban) működését, majd a fellobbanó és gyorsan kihunyt forradalom utáni első vezérfonalunkat: az 1973-ban elkészült Szociáldemokrata Alternativát. (Csak zárójelben jegyezném meg, hogy erről, a demokratikus szocializmus alapelveit és tennivalóit meghatározó nagyszerű 10 oldalas műről, Kéthly Anna és Bölcsföldi Andor alkotásáról megjelenésének harmincadik évfordulóján –tudtommal – egyetlen hivatásos politikus sem emlékezett meg. És miközben a magyar közélet teljesen jogosan ünnepelte a balatonszárszói konferencia 50 éves évfordulóját, teljes hallgatás övezte azt a tényt, hogy ugyanannak az esztendőnek júliusában mintegy félezer szabad értelmiségi vállalta a Szociáldemokrata Párttal való együttműködését, hogy kidolgozza a megszületendő új Magyarország programját.) Visszatérve a zárójel előtt mondottakhoz, ezekből a forrásokból alakult ki bennünk az a kép, amelyet mi szociáldemokráciának, vagy ami evvel egyenértékű: demokratikus szocializmusnak nevezünk és hiszünk. Úgy gondolom, sokan valljuk ezeket az elveket, de hogy ennek a dolgozatnak a címe mégis „az én szociáldemokráciám”, arra utal, hogy azt egyedül, minden előzetes egyeztetés nélkül írtam meg, evvel is magamra vállalva tévedéseim minden felelősségét. Ez a személyes felelősségvállalás annál is inkább jogosult, mert egy sokak érzékenységét és meggyőződését bántó kijelentéssel kell kezdenem: Magyarországon ma nincs a közéletet jelentősen befolyásoló szociáldemokrata mozgalom, sőt továbbmegyek: a mai, amerikai mintájú kétpólusú pártrendszeren belül csak egy konzervatív (vagy ahogy magukat nevezik: jobbközép) és egy liberális (vagy ahogy magukat nevezik: nemzeti közép) szövetség létezik, míg a harmadik út, a nemcsak szavakban, de tettekben is következetesen baloldali értékeket képviselő párt, vagy pártszövetség nincs jelen. A továbbiakban ezt a megállapítást kívánom bizonyítani.

(A szociáldemokraták múltja) Bár a szociáldemokraták közül sokan büszkék a Magyarországi Szociáldemokrata Párt 119 éves múltjára: valójában a szociáldemokrata mozgalom már 1868-ban szervezeti formát kapott az Általános Munkásegylet elnevezésű tömörülésben (az egyik első elnöke Táncsics Mihály volt), amiből 1880-ban Általános Munkáspárt lett, hogy 1890-ben végre felvegye az addig tiltott Magyarországi Szociáldemokrata Párt nevet. A magyarországi szociáldemokrácia tehát 136 év óta van jelen a magyar közéletben, hol nyíltan, hol pedig –a diktatúrák idején – lappangó formában. Ennek a pártnak három jellegzetessége volt, amellyel elütött minden más párttól. Az egyik, hogy nemcsak a kisemberek pártjának vallotta magát, hanem karizmatikus vezetői is munkások, kézművesek, parasztok, tisztviselők, vagy kiskeresetű értelmiségiek voltak – bankárok, pénzemberek még mutatóban sem képviseltek szegényeket – akik saját erejükből és szorgalmukból küzdötték fel magukat sok nyelvet beszélő, a társadalomtudományokban képzett, és azokat továbbfejleszteni képes hiteles vezetőkké. A párt másik jellegzetessége az volt, hogy összefonódott a szakszervezeti mozgalommal, abban tevékeny szerepet vállalt és mindenütt jelen volt, ahol a munkások, a tisztviselők, a kisvállalkozók, a nők és a fiatalok jogos érdekeit kellett védeni. Végül a párt harmadik ismérve az volt, hogy tudományt és kultúrát közvetített tagjainak, előadásokkal, olvasókörökkel, dalárdákkal, eszperantó klubokkal, turista- és sakkegyletekkel. Vajon hová távolodtak el ettől a mai, belső viszályoktól terhelt, csak a választásokra készülődő pártok?

(Szociáldemokrácia és jóléti állam – a jóléti állam talpkövei) A szociáldemokrácia megszületése pillanatától kezdve a kisemberek – a munkavállalók, a kis- és középvállalkozók, a nyugdíjasok és minden nehéz sorsú, az élet perifériájára szorult ember – mozgalma volt, egyetlen céllal, hogy megvalósítsa a szabadságon, a szolidaritáson, az igazságosságon, valamint a biztonságon és a tisztességen alapuló jóléti államot. Mielőtt azonban fejtegetéseinkben továbbmennénk, tisztázni kell a jóléti állam fogalmát, amely sokakban a luxusautókkal teli országutak, úszómedencés paloták, felhőkarcolók sorának képzetét kelti, állampolgárai többségének hivalkodó gazdagságával. A jóléti állam nem ez, hanem olyan rendszer, ahol az állampolgárok többsége tisztes jómódban él, de ahol egyetlen ember sem éhezhet, maradhat fedél nélkül, lődöröghet munkátlanul, ahol azért nem gyógyulhat és nem tanulhat, mert nincs rá lehetősége. Ezt nevezzük hagyományos jóléti államnak.

Említettük, hogy a jóléti állam első és legfontosabb talpköve polgárainak szabadsága, azaz emberi szabadságjogainak összessége. Ma már természetesnek vesszük a lelkiismeret, a szólás, az írás, a gyülekezés szabadságát, de arra is gondolnunk kell, hogy minden embert megillet az egészséghez, a tiszta környezethez, a munkához, vagy a szabad vállalkozáshoz való joga. Ez utóbbit azért kell kiemelni, mert az ún. „jobboldali szociáldemokratákat” évtizedekig avval vádolták, hogy kapituláltak a kapitalizmus előtt, és szemet hunytak egyesek, bár törvénybe nem ütköző, de korlátlan gazdagodása felett. A szociáldemokraták azonban tudják, hogy a piacgazdaság az a keret, amelyben minden ember szabadon fejtheti ki a személyiségét, és a társadalmi igazságosság megteremtésének más lehetőségei is vannak, mint a szabad vállalkozások elfojtása. Az persze más kérdés, hogy a szabadságnak is van korlátja: ez pedig nem más, mint a közjó szolgálata erre még később visszatérünk – valamint a másik ember szabadsága és méltósága. Ez utóbbit azért kell hangsúlyozni, mert nem lehet szabad az a társadalom, ahol állampolgárainak rettegnie kell mások agressziójától, és alaptalan rágalmaitól. Úgy gondolom, a szabadságról szóló fejezetet nem lehet lezárni a kötelezettség kérdésének ismertetése nélkül. Szociáldemokrata hagyomány, hogy a szabadságot mindig összeköti az állampolgárok felelősségével, és ezt az egyensúlyt tekinti a jóléti állam rendjének. „Csak olyan mértékben követelhetünk az államtól és a társadalomtól, amely mértékben felelősséggel tartozunk az államnak és a társadalomnak” – írja Willy Brandt és „…a demokratikus szocializmus olyan ideológia, amely követelményeket is szab. Fokozott egyéni felelősséget követel, és azt, hogy a közjólét kerüljön előtérbe” – vallja Olaf Palme. Közéletünk mintha elfeledkezne erről: a tanulók, vagy a romák jogairól beszél –nagyon helyesen – de nem említi kötelességeiket. Örvendezik a sorkatonai szolgálat megszüntetésén, de arról már nem beszél, hogyan fogja megvédeni az állampolgár asszonyát, gyermekeit, vagy idős szüleit a bűnözőktől, a maffiától, a belső és külső sunyi diktátoroktól? Nem lehet szabad az, aki védtelen és kiszolgáltatott. Az én nemzedékem még ezt tanulta szociáldemokrata vezetőitől.

A jóléti állam másik talpköve az igazságosság. Fogalmazói abból indulnak ki, hogy nem születtünk egyformának: génjeink különböző hajlammal és tehetséggel ruháztak fel, és ugyancsak különböző az a családi és társadalmi környezet, amelyben felnövünk. Az életbe kilépő fiatalok nem lehetnek egyenlők, a létért való küzdelembe egyesek már eleve előnnyel, mások hátránnyal indulnak. A szociáldemokrácia sem tud mindenkit egyenlővé alakítani, de a kapitalizmus negatív vonásainak visszaszorításával, az esélyegyenlőség megteremtésével csökkenteni kívánja azt a szakadékot, amely az egyes társadalmi rétegek közt tátong. A csökkentés szociáldemokrata módja, hogy az állam minden polgára számára biztosítja a magas színvonalú egészségügyi ellátást, az ingyenes oktatást, az első lakáshoz és első munkahelyhez való jutást, a teljes foglalkoztatottságot és a gondtalan nyugdíjas éveket. A szakadék mérséklésének szociáldemokrata eszköze pedig a progresszív adózás és járulékfizetés, amit az állam közmegegyezéssel oszt el. A szociáldemokrácia tehát – ellentétben más eszmékkel – nem kívánja az adók csökkentését, hanem az adózást és járulékfizetést az állampolgár egyik legfontosabb kötelmének tartja, és nyíltan vallja a gondoskodó újraelosztó állam jelenlétének szükségességét. Miután mindezt tisztáztuk, szólnunk kell a napjainkban oly gyakran hangoztatott „rászorultsági elv”-ről. A szociáldemokraták szerint az igazságosság azt követeli, hogy az állami juttatásokból mindenki állampolgári jogon, részesüljön, és nem lehet elv, hogy a támogatásból etnikai, vallási, vagy akár vagyoni alapon bárki kizárassék, különösen nem akkor, ha a tehetősebb rétegek éppen a progresszív adózás következtében nagyobb mértékben járulnak hozzá az igazságosság megvalósításához, mint a kevésbé tehetősek. A „rászorultság elve” kirekesztő azok számára, akiket nem támogat és emberi méltóságukban alázza meg azokat, akiknek juttat. Az persze más kérdés, hogy addig, amíg a gazdasági helyzet az állampolgári jogon történő juttatást lehetővé nem teszi, addig a rászorultság „elve” tűnik a legigazságosabbnak, de csak annak hangoztatásával, hogy nem elvről, hanem keserű és időleges kompromisszumról van szó.

A jóléti állam harmadik talpköve a szolidaritás, amelyet az értelmező szótárak úgy magyaráznak, mint az összetartozás érzésétől és a kölcsönös felelősségtől vezetett közösségi hitvallást. Valójában minden meghatározásnál egyszerűbben és szebben fejezik ki a szolidaritást Vörösmarty oly sokszor idézett sorai: „…nem vagyok magam /testvéreim vannak számos milliók/ én védem őket, ők megvédenek engem”. Az emberek többsége nem születik szolidárisnak: ezt az érzést vagy a vallás, vagy a családi nevelés ülteti beléjük – és ennyiben szövetségesek az egyházak, a család, és a szociáldemokrácia – vagy a jóléti állam fejleszti ki polgáraiban. A szolidaritás egyik formája a progresszív adózás és annak közmegegyezéses elosztása – erről fentebb már szólottunk. Másik formája a kötelező beteg-rokkant és nyugdíjbiztosítás, amelyhez jelenleg nincs hozzáfűzni valónk. A harmadik az erős és független, az ország politikai életét jelentősen befolyásoló szakszervezetek jelenléte, amelyeknek érdekvédő szerepét – beleérte az üdülési és kulturális szolgáltatásokat is – egy demokratikus szocializmusban a szó, az írás, a gyülekezés szabadságán kívül a sztrájkjog is biztosítja. Szociáldemokrácia és szakszervezeti mozgalom mindig egybeforrtak, és a munkavállalók szolidaritásának ezt a megnyilvánulását olyan szervezett formában kell visszaállítani, ahogy azt ma számos – főleg latin – országban látjuk. A szolidaritás további formái a civil szervezetek, amelyek tagjai egy-egy különleges cél érdekében kötnek véd- és dacszövetséget, s amelyek csak egy jóléti államban őrizhetik meg függetlenségüket és érdekérvényesítési képességüket. Végül a szolidaritás egy sokat vitatott eszméjéről, az internacionalizmusról kell megemlékeznünk. A szociáldemokraták mindig internacionalistáknak vallották magukat, és vallják ma is. Értelmezésük szerint egy szociáldemokrata, akit magyar földre vetett a sorsa, elsősorban magyar, másodsorban európai, harmadjára világpolgár, és valamennyi nép szabadságának, egyenlőségének és barátságának a híve. Mint ilyen, üdvözli az európai közösséghez történő kötődést, és internacionalista – nem pedig nacionalista – szempontból aggódik a határon túli magyar kisebbség sorsáért. A két világháború között a magyarországi szociáldemokraták sohasem titkolták a trianoni béke feletti mély fájdalmukat, és a korabeli Népszava is üdvözölte az északi és keleti határrevíziót. Természetesen revízióról ma már szó sem lehet: az európai csatlakozásnak éppen az lesz az egyik – ha nem a legfontosabb – hozadéka, hogy a határok megváltoztatása nélkül lesz ismét szabad és egyenlő a nemzet többsége. Addig is azonban, amíg ez megvalósul, az internacionalizmus eszméje arra kötelez minden szociáldemokratát, hogy eredeti formájában támogassa az ún. „státus-törvényt” és harcoljon a kettős állampolgárság megvalósításáért, ami nemcsak a szolidaritás kifejezője, hanem alapvető emberi szabadságjog is.

A jóléti állam negyedik talpköve a biztonság, a szó legtágabb értelmében értendő. Határaink biztonsága éppen úgy körébe tartozik, mind a belső rend, azaz az élet és a javak biztonsága, felkészülés a természeti csapásokra, az első lakás és az első munkahely garanciája, a teljes foglalkoztatottság, a munkahelyek biztonsága, teljes bizalom az egészségügyi ellátásban és a nyugdíjrendszerben. Ez a biztonság pedig csak egy erős állam keretében valósulhat meg. „A világ már csak olyan, s mi emberek is olyanok vagyunk, hogy a demokratikus állam nem szerveződhet meg hatalmi struktúra nélkül. Az államnak gyakorolnia kell hatalmi jogait, és adott esetben hatalmi eszközöket kell használnia az ország békéjének biztosítására, a jogrend védelmére, a bűnözés leküzdésére” – írja Willy Brandt. A biztonság kérdése máig is elsőrendű probléma, és ezt mi sem mutatja jobban, minthogy az Anthony Giddens ideológiája alapján 2003-ban közzétett 8 pontos nyilatkozat két pontja is a biztonsággal foglalkozik. „Közbiztonság a rendőrség és igazságszolgáltatás korszerűségével, a kisközösségekre alapozott bűnmegelőzés erősítésével” – szól az ötödik pont és „Teljes foglalkoztatás, vagyis a hivatalos munkaerőpiacon kívül esőknek is megfelelő munkalehetőség” – szól a nyolcadik. A biztonság jelentős szerepet játszik a mai magyar életben is, hiszen az emberek többsége úgy érzi, a rendszerváltással eben gubát cserélt: visszanyerte szabadságát, de elvesztette biztonságát. Ez okozza sokukban a nosztalgiát egy bukott rendszer iránt, sőt tovább megyek: mivel a biztonság egyben kiszámíthatóságot, előre tervezhetőséget jelent, felmerül a kérdés: nem ezek hiány okozza-e –legalábbis részben – a születések számának drámai csökkenését?

Végre elérkeztünk a jóléti állam ötödik talpkövéhez: állampolgárainak tisztességéhez. A tisztesség az egyén, vagy közösség boldogulásának az az útja, amely nem jár egy másik egyén, vagy közösség erkölcsi, vagy anyagi kárával. A tisztességtelenség nem jelent feltétlenül törvénytelenséget: a törvények (vagy helyesebben a jogszabályok adta lehetőségek) betartásával is lehet egy másik állampolgárnak, vagy azok csoportjának súlyos veszteséget okozni. Bár a tisztességtelen magatartásnak sokféle formája van, a piacgazdaság körülményei között leggyakoribb a tisztességtelen verseny, a konkurencia tönkretételét célzó tőkekoncentráció és kartellképződés, a spekuláció, a protekcionizmus, vagy a korrupció valamennyi fajtája. A szociáldemokrácia abból indul ki, hogy ezek a folyamatok – még ha nem is ütköznek minden esetben jogszabályokba – veszélyeztetik a szabadságot, az igazságosságot és a biztonságot, ezért indokolt esetben állami beavatkozást (új jogszabályokat, független állami felügyeletet) igényelnek.” Az állam és társadalom nem lehet a hatalmas érdekcsoportok prédája” – áll az agyonhallgatott Bad Godesberg-i nyilatkozatban, és nem sűrűn emlegetik Olaf Palme 13 évvel később leírt sorait sem: „Nem hagyhatjuk, hogy a nyerészkedés, a konkurencián alapuló gondolkodásmód döntsön a környezet átalakításáról, a munkahelyek biztonságáról, vagy a technikai fejlődésről”. A tisztesség nemcsak balodali érték, hanem általános emberi: ezért vallja magáénak az én szociáldemokráciám is.

(A jóléti állam működése) Az alapértékek meghatározása után próbáljuk elképzelni, hogyan is működik egy jóléti állam? Természetesen demokratikus alapokon, a törvényhozás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás szigorú elkülönítésén, a többpárt rendszeren nyugvó választásokon, és az önkormányzatiság elvén. Ezek az elvek nemcsak a szociáldemokrácia sajátosságai, hanem minden demokratikus mozgalomé. Éppen ezért csodálkozom, milyen egyhangúan lelkesedik valamennyi pártunk az országgyűlési, sőt az önkormányzati képviselők számának csökkentéséért, és meggyőzően bizonygatják az „olcsó állam” álságos jelszavát. Vajon a népfelség eszméjét, az állampolgárok minél szélesebb körű részvételét a politikai közélet formálásában nem a minél nagyobb számú – vagy legalábbis a jelenlegi létszámú – országgyűlési és önkormányzati képviselők biztosítják-e, vajon nem fenyeget-e veszély, hogy a létszámcsökkentéssel a népképviselők szűk politikai elitté válnak, pártjaikat, nem pedig választóikat szolgálják? Tehetik azt annál is inkább, mert országgyűlési képviselőink nem hívhatók vissza, ami ellenkezik a szociáldemokrácia elveivel: „Akit megválasztottak, illetve kineveztek, köteles beszámolni munkájáról, és tisztéből visszahívható” írta 30 évvel ezelőtt Willy Brandt. Még az is felvetődött – igaz ebben a szociáldemokraták közt sincs megegyezés- hogy a végrehajtó hatalom, és annak első köztisztviselői, a miniszterek – megbízatásuk idejére függesszék fel párttagságukat, hogy egyedül a népképviselet hozta törvények szakszerű végrehajtására irányítsák figyelmüket.

A szociáldemokraták által vezetett jóléti államnak kötelessége, hogy nemcsak állampolgárai, hanem azok utódai számára is biztosítsa az élhető jövőt. Több évtizedes programot kell kidolgoznia, fontossági sorrendet kell megállapítania és a jelen intézkedéseinél is tekintetbe kell vennie, hogy azok beilleszthetők-e a jövőképbe, vagy sem? Vegyük példának a mai Magyarországot. Senki nem vitatja, hogy az országot fenyegető legnagyobb veszély a népesség csökkenése, az időskorú lakosság arányának dominanciájával. Ha ez az irány továbbra is folytatódik, néhány évtizeden belül összeomlik az egészségbiztosítás, a nyugdíjbiztosítás, illúzióvá válik a tisztes jólét, és az ország idegen hatalmak játékszerévé válhat. A népességcsökkenésnek két oka van: az alacsony születésszám, és a magas idő előtti halálozás. Ebből az következik, hogy a jóléti állam vezetőinek első és legfontosabb teendője olyan szociál- és egészségpolitika kidolgozása, amely lassítja, majd megállítja, végül visszafordítja a népesség fogyását. A második legfontosabb cél a hazai környezetvédelem teljes körű kiépítése. A világméretű környezetszennyeződés fenyegeti Magyarország klímáját is, és az egymást váltó szárazságok és árvizek éppen úgy veszélyeztetik a nemzedékek jövőjét, mint a levegő, a talaj, a vízkincs, vagy az élelmiszerek szennyeződése. Az idejében elkezdett öntözési és árvízvédelmi tervek és munkálatok, a teljes csatornázás és hulladékkezelés, az erdők védelme és újabb természetvédelmi területek létesítése az élhető jövő kulcsa. Egy modern jóléti állam harmadik legfontosabb célja a kiművelt emberfők számának emelése, és a tudományos kutatások fokozott támogatása, mert e nélkül nincs tudásalapú társadalom. Ennek legfontosabb eszköze a mainál rendezettebb és kiegyensúlyozottabb oktatás- és tudománypolitika megteremtése. Úgy látom napjainkban nemcsak a szociáldemokrata iskolapolitika alapelvei: az ingyenes oktatás, ingyenes tankönyvellátás, az ingyenes diákközlekedés és étkeztetés szenvednek csorbát – megvalósításuk természetesen csak fokról-fokra történhet – hanem a pedagógusok helytállása ellenére az oktatás színvonala is csökken. Ennek oka – véleményem szerint – egy súlyos félreértés. Ahelyett, hogy az évszázadok óta bevált oktatási kereteket töltenék meg időről-időre új tartalommal, magukat a kereteket szervezik át újra meg újra, létbizonytalanságot teremtve az oktatásügyben. Nézzük csak mit mond erről a már említett 1973-ban született „Szociáldemokrata Alternatíva”? „Az iskolai reform részleteinek kidolgozása pedagógusok feladata. Nem szabad azonban megengedni, hogy szélsőséges divatos nézetek képviselői, akik például nyugati országokban a közvélemény manipulálása ellen dolgoznak, maguk is elnyomóan manipuláljanak azokkal, akik ezen a téren is valamilyen középutat keresnek. Ez a középút: modern nevelést, felszabadult erkölcsi magatartást, de nem szabadosságot jelent ma és a jövőben is”. Tegyük hozzá: a szociáldemokrata oktatáspolitika útja modern ismereteket, önálló gondolkodásra való nevelést, de nem a klasszikus műveltség, a hagyományos iskolarendszer, vagy az egyetemi autonómia elvetését jelenti ma és a jövőben is. A negyedik legfontosabb cél a már fentebb ismertetett biztonság egyes elemeinek – elsősorban a közbiztonságnak, az első álláshoz és lakáshoz jutásnak, a teljes foglalkoztatottságnak, valamint a tisztes megélhetésnek – a mai állapotoknál magasabb fokú gyakorlati kivitele. Végül az ötödik legfontosabb cél a jóléti állam kiegyensúlyozott gazdaságpolitikájának a megteremtése. Ez a politika azonban három fontos pontban is eltér a ma elfogadott, vagy legalábbis hangoztatott elvektől, ezért külön bekezdést igényel.

Nem véletlen, hogy a kitűzött célok között a gazdaságpolitika javítása csak az ötödik helyen szerepel, hiszen a gazdaság –szociáldemokrata államban, a már egyre kevésbé emlegetett szociális piacgazdaság – nem öncél, hanem nélkülözhetetlen szolgáló, vagy ha jobban tetszik eszköz, amelynek két feladata van: megteremteni az állampolgárok túlnyomó részére a tisztes – nem hivalkodó – jólétet és megteremteni a feltételeket a fentebb már felsorolt célok – mert ezek a valódi célok – számára. „…a szocialista piacgazdaságnak morális alapelve a társadalmi szolidaritás és a megegyezéses eljárás elsőbbsége az ököljoggal és a rideg gazdasági törvénnyel szemben… Pártunk hangsúlyozza, hogy a piacgazdálkodást nem tekinti öncélnak, hanem csak eszköznek” – írja a „Szociáldemokrata Alternatíva”, és ez az első pont, amelyben a szociáldemokrata gazdaságpolitika különbözik azoktól a pártokétól, amelyek a gazdaságpolitikát tekintik elsődlegesnek mind céljaikban, de főleg kortes beszédeikben. A jóléti állam a maga gazdaságát vegyes rendszerben valósítja meg, amelyben a magántulajdon, a szövetkezeti tulajdon és a köztulajdon (állami- és önkormányzati) egyaránt fontos szerepet játszik: ez utóbbi elsősorban piacszabályozó szerepet tölt be. Bár sokan vitatják, a szociáldemokraták – főleg az idősebb korosztály – máig is vallják, hogy az energiaipar, az élelmiszeripar, a gyógyszer- és oltóanyagipar, a nagykereskedelem, a vasúti és légi közlekedés, a posta, egyes bankok, valamint a kórházak, oktatási- és kulturális intézmények egy részének továbbra is köztulajdonban kell maradnia. „A monopolisztikus vállalkozásokat a közösség tulajdonába kell venni” írja a Szociáldemokrata Párt 1943 évi tervezete, „Ahol egyéb eszközökkel nem biztosítható a gazdasági erőviszonyok egységes rendje, ott a köztulajdon célszerű és szükséges…” állítja az 1959-es Bad-Godesberg-i nyilatkozat. Természetesen a privatizáció megállítása, vagy a már privatizált közüzemek a hazai és nemzetközi törvényeknek megfelelő visszaállamosítása szociáldemokrata szempontból csak akkor képzelhető el, ha a továbbiakban a dolgozók részt vesznek a vállalatok irányításában, és nyereségéből is megfelelően részesülnek. Ez volt az a második pont, amelyben a szociáldemokrata gazdaságpolitika különbözik egyéb elképzelésektől. A legtöbb egyet nem értést azonban a harmadik pont, a tervezés elve fogja kiváltani. Nap, mint nap látjuk a gazdasági anarchia következményeit: a tej-, a sertés-, vagy a baromfiválságot, a gyógyszer-krízist, nem is szólva az ipari és kereskedelmi vállalkozások csődjeiről. Mindezek elkerülhetők lettek volna, ha az érdekeltekkel előre közlik a várható szükségletet, vagy ha a gazdaság bizonyos tervek alapján működik. Félreértés ne essék: a szociáldemokrácia nem a régi, rosszízű tervhivatalok szabályozta tervgazdálkodást védi, hanem a szabad verseny parttalanságát kívánja mederbe terelni. „…verseny, amennyire lehet, tervezés, amennyire szükséges” hangzik a régi szociáldemokrata alapelv és ezt egészítik ki Olaf Palme 1972-ben leírt sorai: „Nem egyszerűen arról van szó, hogy tervgazdálkodásra, szélesebb demokráciára van szükség a gazdasági életben, hanem arról, hogyan alakul ki ez a tervgazdálkodás, és hogyan érvényesül a demokratikus befolyás”. A mondottak szellemének értelmében talán az első lépés az lenne – oly sokan ellenezték ezt a közelmúltban – hogy meg kell állapodni a várható nemzeti jövedelem hány százalékát fordítsuk az egészségügyre, a szociális ellátásra, a környezetvédelemre, az oktatásra, a tudományra, a biztonságra, és ezen belül melyek a legsürgetőbb tennivalók?

Áttekintettük a baloldali szociáldemokrácia alapértékeit, a jóléti állam működésének alapelveit, de a fejtegetések során számos olyan fogalom bukkant fel, amelyet 14 éves köztársaságunk ma elutasít. Ilyenek a progresszív – és korántsem csökkenő-adózás, a gondoskodó, elosztó állam jelenléte, az állampolgári jogon járó juttatás, a köztulajdon erősítése, a tervgazdaság bizonyos elemeinek alkalmazása, az erős szabad szakszervezetek jelenléte, a jelenlegi létszámú, de visszahívható parlamenti képviselet, a rövid idejű, de kötelező fegyveres szolgálat, az internacionalista elkötelezettség. Mi idős szociáldemokraták tehát vállaljuk mindazt, amit Kovács András oly szépen és tömören fogalmazott meg még 1990-ben: „A szociáldemokrácia… szükségesnek tartja az állam jelenlétét a konjunktúra-ciklusok ingadozásainak csillapítása érdekében, központi elosztási mechanizmusokkal kívánja ellensúlyozni a kapitalista piacgazdaság működése során kialakuló társadalmi egyenlőtlenségeket, és kollektív érdekképviseleti intézmények révén a túlzott hatalomkoncentrációt a gazdaságban és máshol.” Ugyanakkor az olyan jelszavak, mint „A hagyományos jóléti államok ideje lejárt” (illetve a jóléti állam fogalmának helyettesítése a zavaros „jóléti rendszerváltás” lózungjával) „Az állam rossz gazda” „Egyedül a rászorultság elve engedhető meg” – egy szociáldemokrata számára elfogadhatatlanok. És evvel elérkeztünk a bevezetőben lefektetett tézishez: Magyarországon ma nincs olyan – a politikai életet meghatározó – párt, vagy mozgalom, amely a szociáldemokrata baloldali értékeket zászlójára tűzné, és a neoliberális vonulat kirívó elemeit egyértelműen elutasítaná. Nem véletlenül írtam a „politikai életet meghatározó” szót, mert kisebb, a politika nagyasztalánál helyet nem foglaló baloldali pártok még itt-ott jelt adnak magukról. Ilyen a munkáspárt, amelynek kétségkívül érdeme, hogy lehajolt az MSZP luxuskocsijából kidobott „munkás” szóért azt felemelte és a zászlójára tűzte, de érthetetlen módon ragaszkodik egy zsákutcába vivő és bukott rendszer idoljaihoz. Vagy itt van a két szociáldemokrata párt: mindkettő a klasszikus szociáldemokrácia utódjának vallja magát, de más-más pártokhoz kötné szekere rúdját. Érthető, ha egy kis párt szövetségest keres – de félő, hogy közben saját arculatát, markáns arcélét veszíti el. Mikor fogják ennek a két pártnak a vezetői (ismerem őket jól, valamennyien tisztességes, jóakaratú emberek) felismerni, hogy csak egyetlen szövetségesük létezik: a másik szociáldemokrata párt, és egyetlen erő állhat mögöttük: a szakszervezetek ereje.

(Epilógus) Személyes élménnyel kezdtem, személyes érzésekkel fejezném be. Nem vagyok sem politikus, sem közíró, és vitákat sem kívánok gerjeszteni. Hosszú tépelődés után mégis úgy döntöttem, hogy leírom azt a meggyőződésemet, hogy ez az ország nem jobb és baloldalra szakadt –mert hatékony baloldal nincs is – hanem egy konzervatív és liberális táborra, hiszen jelenleg mind a két kormányzó párt liberális. Azt el tudom fogadni, hogy a klasszikus szociáldemokrácia számos ponton megújulásra vár, de azt már nem, hogy egy nyíltan, vagy a háttérben pénzemberek által irányított párt, amely hirdeti a széleskörű privatizációt, a szociális kiadások csökkentését, utat nyit a nemzetközi tőke előtt és cserben hagyja munkásait és gazdálkodóit, szociáldemokratának nevezze magát. Ezt a véleményemet végre meg kell osztanom idős barátaimmal, hogy felidézzük a közös múltat. Meg kell osztanom azokkal, akik a háború után születtek, és nem tudják, mi a hagyományos szociáldemokrácia. Meg kell osztanom azokkal, akik tegnapelőtt még elhallgattatták, tegnap már csak elhallgatták, ma pedig fennen hangoztatják az elorzott szent nevet és nem átallnak meg Kéthly Annát sem magukénak mondani, azét az asszonyét, akinek – gyanítom – még soha egyetlen sorát sem olvasták. Végül meg kell osztanom azokkal az igazi szociáldemokratákkal – tartozzanak bármely párthoz, vagy egyikhez sem – akikben még van annyi tettvágy, hogy visszahozzák az elvesztett illúziókat, visszapereljék az elbitangolt javakat, és ellenálljanak minden társadalmi igazságtalanságnak. Ezért kellett mindezt megírnom – de vajon lesz-e szerkesztő, aki helyt ad mindennek?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.